Gárdonyi Géza: Pöttöm Jutka története

Nyomtatás
Kategória: Kedvenc meséink
Utolsó frissítés: 2012. december 06. csütörtök Írta: Kiss Márta

Gárdonyi Géza

Pöttöm Jutka története


Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország közepén, de lehet, hogy egy
hangyaarasszal mellette, volt egy gyönyörűséges szép kerek tó. Ennek a kerek
tónak a kellős közepén, de lehet, hogy egy hangyaarasszal mellette, volt egy
hatalmas nagy üveghegy. Az üveghegyen egy icipici házikó. Az icipici kis
házikóban egy icipici emberke, egy icipici asszonyka és három icipici kislányka.
A három icipici kislánykák testvérek voltak. Úgy hívták őket, hogy Pöttöm
Kata, Pöttöm Maca és Pöttöm Jutka. Hogy melyik volt a három kislány között a
leghelyesebb, hirtelen igazán nem tudnám megmondani, csak azt tudom, hogy a
legkisebbiket Jutkának hívták. Annyira kicsi volt, hogy sokszor alig lehetett
meglátni. Különösen, ha a küszöbre ült, majd elbotlott benne, aki benyitott a
házba. Sokszor mondotta is neki az anyja, az icipici anyó:
- Jaj, mi lesz veled te Jutka lányom, hogy tudlak én majd téged férjhez adni?
- Sose búsuljon édesanyám – vigasztalta ilyenkor az anyját Pöttöm Jutka -, ha a
nénéimet elviszik, elkelek én is valahogy. Magasság tekintetében ők se nagyon
büszkélkedhetnek.
- De a testvéreid tudják ám a módját, hogy kellessék magukat. Telerakják
hajukat, vállukat, derekukat, mellüket hosszú-hosszú színes szalagokkal. És úgy
illegnek, billegnek, sürögnek, forognak ezekkel a szalagokkal, hogy olyan
nagynak látszanak, mintha a tetőig érnének. De te nem szereted a cicomás
ruhákat. A szalagot meg egyáltalában nem. Mindig csak fehérben jársz és
elfelejted, hogy itt van körülöttünk az üveghegy, s még kevésbé látszol rajta,
mintha piros vagy kék ruhát öltenél magadra.
- Hát ha itt maradok örökre e kis házikóban – felelte Jutka -, akkor se aggódjék
felőlem édesanyám. Majd csak megélek valahogy.
Bizony úgy is volt: Pöttöm Kata meg Pöttöm Maca örökké ott sürgött-forgott a
tükör előtt. Illegették, szépítgették magukat órák hosszat. Aztán ha valami
hiányzott nekik a szép ruhához, csak kiáltották:
- Jutka! Tiszta már a cipellőm? – Vagy: - Jutka! Hozod-e már a gyémántos
fésűmet? – Vagy: - Jutka! Vasald csak ki gyorsan ezt a szoknyát, de vigyázz, el
ne égesd. – Így ment ez naphosszat.
Végül is Jutka azt vette észre, hogy mintha ő lenne a házi cseléd, akinek
mindenkit ki kell szolgálnia. Soha nem volt egy pillanatig nyugta. Azt se tudta,
merre forduljon, kerüljön. És amíg a két lány napról napra szépült, Jutka egyre
kevesebb gondot fordított magára. Még reggelenkint se törődhetett magával,
hiába kelt föl korábban, mint a pap. Azt kapta magára, amit húgai este
levetettek. Bizony, sokszor majd elbukott a szoknyában, olyan nagy volt neki. A
blúznak a karja meg olyan hosszú, hogy alig győzte visszatűrögetni. De hát azért
Jutka megvolt békességben.
- Majd másképp lesz minden – gondolta -, ha a nénéim beülnek a fényes
hintóba, s a vőlegényük karján elröppennek ki, a nagyvilágba. Katica különösen
szép volt, olyan szép, ha elment a tópartra sétálni, hát még az aranyhalak is mind
odafutottak, és irigyelték a vizet, mely visszatükrözheti az orcáját. Még a
virágok, füvek is megcsóválták színes fejüket, amerre elhaladt, a fák lejjebb
hajtották lombjukat, csakhogy jobban láthassák. De mit ért mindez, ha a
fiatalemberek csak nem vették észre a szépségét. Bizony telt az idő. Egyszer
csak a lányok elkezdtek szomorkodó dalokat énekelni. Jutka is velük énekelt. És
olyan volt, mintha a Jutka éneke a legszomorúbb lett volna valamennyié között.
Lassan-lassan messze földön híre futott gyönyörű hangjának. Híre futott, hogy
olyan szép a dala, hogy a madarak az erdőn elhallgatnak, ha ő rákezdi. Egyszer
Kata azt mondta:
- No nézd, ki se látszik a földből, és ez akar szebben énekelni, mint mi!
No, ez a szó nagyon szíven érintette Jutkát. Nem énekelt többé odahaza egyetlen
nótát se. Hanem mikor egyedül volt, amikor elküldték a gyönyörűséges szép
kerek tóra vízért, olyankor titokban rákezdte. Egy szép nyári este egy királyfi
vadászgatott ott a tó körül. A gyors lábú őzike arra csalta Jutka felé. Jutka nem
vette észre se az őzikét, se a királyfit. A királyfi azt gondolta, valami madár
dalolgat olyan szépen. Ment, mendegélt, és kereste a madarat a lombok között.
És hogyan, hogyan se, ráakadt az üveghegyre. Az üveghegyen a kis házikóra.
Bekopogtatott.
- Nem mondanád meg jó ember – mondotta az icike-picike emberkének -, miféle
madár az, ami olyan gyönyörűségesen énekel a te erdődben?
- Nem madár az uram – felelte az icike-picike emberke -, hanem az én
gyönyörűséges szép Kata lányom. Ő dalol itt olyan tündérien.
- No, ha ő dalol – mondotta a királyfi az emberkének -, akkor vigyétek el tüstént
az én kastélyomba. Hadd halljam mindörökké. Szerzek én neki ott olyan
vőlegényt, amiről soha nem is álmodott. Katicát beültették egy fényes fekete
hintóba, s úgy elröpítették a királyi vár felé, hogy száz fecske se érte volna utol.
No de nem sokáig tartott a dicsőség. Katát már másnap hozták visszafelé. A
királyfi is vele jött, s így toppant be az icipici emberhez:
-Irgum-burgom szedtevette, hogy mertél engem becsapni, te icipici emberke! Jaj
neked! Ezt megkeserülöd!
Már ki is vonta aranyos kardját a királyfi, hogy egyszeribe felaprítja az icipici
embert, de bizony az icipici ember épp nem volt odahaza. Helyette ott ült a
kemence padkáján az icipici asszonyka.
- Jajjajaj! Kegyelmezz meg nekünk! Nem tehet róla az icipici emberkém. Katát
csak azért ajánlotta, mert Maca nem volt éppen odahaza. Maca az, aki olyan
igen-igen gyönyörűségesen tud énekelni. Jajjajaj! Végünk! Miért nem merte a
szerencsétlen bevallani, hogy nem az én idősebbik lányom dalol olyan
gyönyörűségesen. Hanem a fiatalabb. Maca! Maca! Öltözz csak szívem,
gyorsan. Elmégy a Katica helyett, és megmutatod, mitől hallgatnak el az erdőn a
madarak. A királyfi visszadugta aranyos kardját. Megemelte a kalapját s máris
ugrott a hintóba. Odaültette Macát maga mellé. Vitte, vitte mint a fergeteg.
Másnap jóformán még meg se virradt, már hozta vissza a királyfi Macát is.
Amint a hintó megállott a ház előtt, Pöttöm Jutka máris rohant ki a királyfi elé.
A többiek még mind aludtak. Ő volt az egyedüli a házban, aki ébren volt. A
királyfi megint ki akarta rántani aranyos kardját, hogy összeaprítja, vele az
icipici emberkét, meg az icike-picike asszonykát, de Jutka megelőzte haragját.
Rákezdte ott rögtön a gyönyörűséges szép éneket és fújta, fújta, mint ahogy a
kék tollú madárkák szokták a napkelte dicséretére. Zengett a ház. Zengett a
környék. Megszólalt az üveghegy visszhangja. A királyfi csak elámult
csodálkozásában. Mert bizony nem látott senkit. Nem látta Pöttöm Jutkát sehol.
Mert bizony Pöttöm Jutka, hogy az aranyos kardú királyfit oly haragosnak látta,
ijedtében leült a küszöbön:
- Ejnye szedtevette, irgumburgom, hát hol van már az a széphangú lány, aki
énekel?
- Itt vagyok, itt vagyok – szólalt meg Pöttöm Jutka remegve -, itt vagyok a
csizmád talpa mellett a küszöbön.
No erre a királyfi addig tekintgetett jobbra-balra, míg végül meglelte Pöttöm
Jutkát. Meg is örült neki nagyon a királyfi. De utána rögtön el is szomorodott,
mert eszébe jutott, hogy ő megígérte az icinke-picinke embernek, meg az icinkepicinke
asszonynak is , hogy a szép hangú lánynak vőlegényt szerez.
- Jaj, mit cselekedjek én veled most, te Pöttöm Jutka. Nem gondoltam volna,
hogy te ennyire picinke vagy. Pedig én őszintén szólva, magamnak szerettelek
volna. De hát te úgy elveszel az én kastélyomban a sok arany, ezüst között, hogy
mindennap a katonáimmal kell téged megkerestetnek, ha látni akarlak.
- Hát bizony, én sem mennék egy ilyen nagy-nagy királyfihoz. A nyakam
megmeredne attól, ha naphosszat az arcába néznék.
- De hát én mégsem tudok nálad nélkül élni – szólott a királyfi. – És amit én
ígértem, meg is szoktam tartani.
- Vegye el inkább a felséges királyfi az én Kata nénémet. Megígérem, hogy
mindig ott leszek mellette a várkastélyban.
- Nem kell nekem a te Kata nénéd – válaszolt a királyfi. – Kata nénéd sem
sokkal nagyobb náladnál, legfeljebb, ha egy széklábhosszal. Nekem te kellesz.
Összehívta erre a királyfi országa tudósait. A tudósok ott rögtön letelepedtek a
nagy kerek asztalhoz. És ott ültek három nap és három éjjel. De bizony csak
nem sütöttek ők ki semmi bölcsességet. A negyedik napon végre az egyik tudós
letört az üveghegy végéből két darabkát. Csiszolgatta, fényezgette, s amíg a
többi tudós szótlanul ráhajtotta a fejét a tenyerére, odasomfordált a királyfi
mellé, s az egyik darab üveget odanyomta a szomorú királyfi markába:
- Nézz csak ezen át uram, rögtön akkorának látod a menyasszonyodat,
amekkorának akarod.
A tudós azután megszökött az asztaltól. Elment Pöttöm Jutkához. A másik
üvegdarabot meg Jutka kezébe csúsztatta:
- Nézz csak ezen át, Jutka lelkem, akkorának látod a vőlegényedet, amekkorának
akarod.
A tudósnak igaza volt. A királyfi üvegén át megnagyobbodott Pöttöm Jutka.
Jutka üvegén át megkisebbedett az aranykardú királyfi. Rögtön meg is tartották
az esküvőt. A tudóst meg a királyfi bőségesen megjutalmazta.
Az esküvőn szólt az orgona. A menyasszony énekelt. A madarak az erdőből
pedig mind odagyűltek a templom köré és hallgatták Pöttöm Jutka
gyönyörűséges szép énekét.

© 2011 Orosházi Gyermekkönyvtár. Könyvtárunk honlapja 2007. március 22-én indult. Az oldalon lévõ információkat felrakta és frissíti:
Kiss Márta. kismart@gmail.com. A honlapot készítette: Varga Ádám. xxv25.weboldala.net. Illusztrátor: Mester Kata. mester_kata@yahoo.com
Designed by Joomla 1.7 templates and web hosting by justhost reviews. All Rights Reserved.