A varjúkirály (magyar népmese)

Nyomtatás
Kategória: Kedvenc meséink
Utolsó frissítés: 2014. április 04. péntek Írta: Kiss Márta


A varjúkirály (magyar népmese)


Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, ahol a ház tetejére felmennek, s a kéményen leereszkednek, ott történt ez a mese.
Volt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony, s azoknak annyi gyermekük volt, mint a rostán a lik. Még vagy kettővel több.
A szegény embernek volt két ökröcskéje, s avval ő mindennap szántogatott. Hát egyszer, amint szántogat a mezőn, látja ám, akkora varjúsereg közeledik feléje, hogy még a napot is eltakarják. De egy közülük akkora volt, hogy a két szárnyából egyik az eget, másik a földet verte. S mikor odaért a szegény emberhez, az a nagy-nagy varjú leereszkedett. S mondja a szegény embernek:
- Jó napot, te szegény ember!
- Adjon isten, varjú! - köszön vissza az ember. - Hát hogy s mint?
- Nagy bajban vagyok én, szegény ember! Én vagyok a varjúkirály. Tudod-e te azt?
- Hát látom, hogy korona van a fején - feleli a szegény ember.
- Add nekem az ökröcskéidet - kéri a varjúkirály. - A háborúban voltunk, s a katonáim megéheztek, ennivaló kéne nekik.
- Hogy tudjam odaadni, felséges királyom - mondja a szegény ember -, amikor ez mindenem. Sok gyermekem van, s evvel keresem a kenyeremet. Mindennap szántogatok.
- Egyet se búsulj! - vigasztalta a varjúkirály. - Ideadod az ökreidet, megeszik a katonáim, te meg holnap eljössz hozzám, arra lakom, ni - mutatta az utat a király a szegény embernek - s én neked egy zsák pénzt adok. Ha kell, még kettőt is.
Megvakarta a fejét a szegény ember, s gondolta magában, avval a zsák pénzzel tud ő venni nem két ökröt, még négyet, még többet is.
- Hát - mondja nem bánom! Itt a kezem, nem disznóláb! - Kezet fogtak. Megegyeztek. A varjúkirály katonái szempillantás alatt reászálltak az ökrökre, szőröstül-bőröstül fölfalták őket, s avval elrepültek.
Hazamegyen a szegény ember, s mondja otthon a feleségének s a gyermekeinek, hogy ni, mi történt, az ökröket megették a varjak.
- Ó, te szerencsétlen! - kezdett jajgatni az asszony. - Hát mit tettél? Lehet, hogy nem is igaz, lehet, hogy nem is volt az a varjúkirály. Most aztán jól nézünk ki. Se ökör, se pénz! - Az asszony elmondta a szegény embert ilyen-olyan ügyetlennek.
De az ember másnap felöltözött szépen, mint ahogy illik annak, aki a király elé járul, s elindult. Megyen, megyen, hát estére odaér egy disznócsordát őrző kanászhoz.
- Jó estét!
- Jó estét! - fogadja a kanász. - Hát hova s merre, szegény ember?
A szegény ember elbeszélte, hogy s mint történt a varjúkirállyal, s a a király megígérte, hogy ad neki egy zsák pénzt, s lehet, hogy még kettőt is. Azt mondja a kanász:
- Hallod-e, te szegény ember! Mondok én neked valamit. A király nem messze lakik. Eredj csak ezen az úton, ne térjél le. S ha odaérsz, akármit ad is a király, ha egy zsák pénzt, ha kettőt, te ne vedd el. Hanem az ágya fejénél fel van akasztva egy darálócska, egy mindent járó malmocska, azt kérjed! - Jól van. A szegény ember jól az eszébe véste a kanász szavait, s ment tovább.
Hát úgy hajnal felé lát egy tehéncsordát. Ott is odamegyen a gulyáshoz, kérdezősködik, hogy merre, hol van a király.
- Hát mi pontosan a király csordáját őrizzük - mondja a tehénpásztor -, a király itt lakik nem messze. Erről az útról ne térj le! De mért keresed, te szegény ember a királyt?
A szegény ember elmondta neki is, hogy mért keresi.
Azt mondja a tehénpásztor:
- Hallod-e, te szegény ember! Adok én neked egy jó tanácsot. A király bármit ad, te ne vedd, hanem az ágya fejénél van egy mindent járó malmocska, csak azt vedd el, azt kérd el tőle, semmi mást!
- Jól van, úgy teszek - ígérte a szegény ember, s avval elindult.

Reggelre oda is ért a királyi palotához. De ha hiszitek, ha nem, kacsalábon forgott az a palota. Nézi az ember erről is az oldalát, arról is az oldalát, mert az úgy forgott körbe, mint a szélmalom. Csak hát kacsalábon. Ahogy nézi jobban, látja, hogy fenn, a legeslegtetejénél van egy ablak, s onnan tekinget le a király.
Meglátta a szegény embert, s lekiáltott:
- Te szegény ember! Hajítsd neki a sapkádat, s mindjárt megáll ez a palota!
A szegény ember neki is hajította, s az abba a szent helybe megállott. Felsétált a lépcsőkön, odajárult a király elébe. Kérdi tőle a király:
- Ugye, csudálkozol rajta, hogy most nem varjú, hanem ember képében találsz? De itthon mindig így vagyok.
A szegény embernek fölszolgáltak mindenféle jó ételt, akkor azt mondja a király:
- Na, te szegény ember, ha jóllaktál, akkor kiméretek egy zsák pénzt vagy kettőt, és adok hozzá még lovat és kocsit is, hogy el tudd vinni.
Azt feleli erre a szegény ember:
- Felséges királyom, hagyja el! Egy kicsit hadd pihenjek itt, s beszélgessünk!
- Nem bánom - egyezett bele a király. Ott volt délutánig a szegény ember, s egyszer csak eléhozakodott a mondandójával:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, nem kell nekem a pénzed, mit csináljak én avval a sok pénzzel. Ha viszem hazafelé, megtámadnak a rablók vagy útonállók, s ellopják a pénzt, lehet, hogy még agyon is ütnek. Vagy ha hazaviszem is, rám fogják, hogy úgy loptam. Hanem én szeretném elkérni, ami felségednek a feje felett van, azt a mindent járó darálócskát.
Megmérgesedett erre a király.
- Azt nem adom senkinek! Akkor miből tartom el a katonáimat?
De a szegény ember addig könyörgött így, könyörgött úgy, hogy a király megsokallta.
- Itt van, nem bánom! - Leakasztotta a mindent járó darálócskát, s odaadta a szegény embernek, de előbb még kitanította: - Ennek csak azt kell mondani, hogy darálj, darálj, darálócskám!
Megörvendett a szegény ember, megköszönte a királynak, a hóna alá kapta a darálócskát, s elindult hazafelé.
Hát ahogy megyen, meneget, már jó messze elhaladt a királyi palotából, amikor arra gondolt, ki kéne próbálni, igazat mondott-e a király. Hátha nem is olyan daráló.
Leült az árok szélére, odatette maga mellé a darálót, s azt mondta:
- Darálj, darálj, darálócskám!
Erre csak elkezdett, dur, dur, dur, darálni a darálócska, finomabbnál finomabb ételeket varázsolt elő, volt ott leves, hús, sütemény, pálinka, bor, ott a világon minden volt, még fagylalt is.
Mikor jóllakott a szegény ember, a maradékot össze akarta gyűjteni, s hát látja, hogy egy akkora kalapú ember közeledik feléje, hogy az embert nem is igen látja, csak a kalapját. Oda is ér az a nagy kalapú ember, s köszön:
- Adj’ isten, szomszéd!
- Adj’ isten!
- Hát tudja-e, kinek milyen kalapja van, olyannal köszön. Nekem ilyen van, s én evvel köszönök.
- Jól van - hagyta rá a szegény ember -, hova s merre?
- Én elindultam ország-világot járni. És kend mit csinál itt evvel a sok ennivalóval?
- Hát én itt csak úgy eszegettem.
- Aztán hol kapta ezt a sok ennivalót?
- Van nekem egy darálócskám, annak csak azt kell mondani, hogy darálj, darálj, darálócskám, na, hát az darálta ezt a sok ennivalót. Jöjjön, egyen csak a maradékból! - A szegény ember megvendégelte a nagy kalapos embert, s ahogy esznek, egyszer azt mondja a nagy kalapos:
- Hallja-e, szomszéd! El kéne cserélnünk a kalapot a darálójáért. Ez meg olyan kalap, hogy aki felteszi, az láthatatlan lesz. Bármerre, bárhova elmehet, ha ebben a kalapban van, senki se látja.

Gondolkozott a szegény ember.
- Nem bánom - állt kötélnek, s elcserélte a kalapot a darálóért. Egyik ment egyfelé, a másik másfelé.
Hát alig ment egy hajításnyira a szegény ember, megbánta a dolgot, de mit csináljon?
Ahogy így megyen, szembetalálkozik újra egy emberrel, akinek egy jó nagy kampósbot volt a kezében.
- Jó napot, földi!
- Adjon isten! Hova s merre?
- Én megyek - feleli a kampós botú ember -ország-világot bejárni. És kend avval a nagy kalapjával?
- Hát - mondja a szegény ember - ez a kalap olyan, hogy aki felteszi, az láthatatlan lesz. Na és az a bot milyen?
- Ez a bot olyan, hogy csak azt kell mondani, üssed, üssed botocskám, s aztán elhúzza annak a nótáját, akire megharagszunk.
Gondolkodik a szegény ember, s megkérdi a földit:
- Nem cserélné el ezt a kalapot avval a bottal?
- Hát dehogynem, nem bánom - feleli amaz.
A szegény ember elcserélte a kalapot a bottal. Megvárta, hogy az ember a nagy kalappal jól elhaladjon, s egyszer csak rákezdi:
- No, te bot, most üssed, üssed, fussál utána, addig üssed, míg a kalapot visszahozod!
Ment s a bot egykettőre. Egyhamar utolérte a nagy kalapos embert.
- Ide a kalapot!
- Menj innen, te bot! Én téged elcseréltelek!
- Nem baj, de most a gazdám azt parancsolta, hogy hozzam vissza a kalapot, ide vele! - Azzal nekiugrott a földinek, s elhúzta a nótáját úgy, hogy adta, de már szívesen a kalapot, csak megszabaduljon a bottól. A bot reáakasztotta a kalapot a végére, s visszafutott a szegény emberhez.
Feltette a szegény ember a kalapot, s azt mondja a botnak:
- Na, te bot! Egy jó hajításra van egy ember, annál van egy daráló, most menjél utána, s azt is üssed, üssed, és hozd vissza nekem a darálót! - Úgy is lett. A bot kopogott, egyhamar utánament, s mikor a darálós embernek a hátához ért, rákiáltott:
- Állj, meg, hej! Ide avval a darálóval!
- Menj innen, te bot, ezt én elcseréltem a kalapért! Ez az enyém!
- Adod vagy nem adod? - Azzal a bot nekiesett a darálós embernek, keresztül hosszába, nyakát, hátát, ahogy érte, úgy, de úgy elverte, hogy az ember elejtette a darálót, és futásnak eredt. A bot felragadta, s visszavitte a szegény embernek.
A szegény embernek így lett kalapja, botja, darálója. Jaj, hogy örvendett! Nemsokára hazaérkezett.
Otthon már erőst várták, mert éhesek voltak a gyermekek, s egy falás ennivalójuk nem volt.
Azt mondja a szegény ember:
- Ne búsuljatok, lesz ennivaló, hoztam egy darálót.
Felcsattant az asszony:
- Mi a fenét csináljunk egy darálóval, lóg itt elég a falon meg a spájzban.
- Na, várjál csak, asszony! - magyarázta a szegény ember. - Ez nem olyan daráló, gyere csak ide! - Letette a darálót az asztalra, s azt mondja a gyermekeinek: - Üljetek csak körbe itt az asztalnál mind! Te is, feleségem, ide! Én is. - Mind eltátották a szájukat, s várták, hogy most mi lesz.

Rákezdi az ember lassacskán:- Darálj, darálj, darálócskám!
Hát csak, dur, dur, dur, elkezdett a darálócska darálni. A gyermekek azt se tudták, mit csináljanak örömükben, az egyik táncolt, a másik a testvérét csókolta, a harmadik az apja nyakába szökött. Volt ott annyi ennivaló, hogy a kiéhezett gyermekek azt se tudták, mihez kapjanak. Tyúklábat egyenek, vagy tyúkfejet, netán combot vagy mégis inkább kolbászt, húst, esetleg töltött káposztát, rétest, hát ettek mindenből, ahogy jött. Mikor mindenki jóllakott, a maradékot összeszedték s eltették. Nem is volt szegénység többet sohase annál a háznál.
Igen, de meghallotta a Veres király, hogy a szegény embernek milyen darálója van. Gondolta magában, elmegyek én, s elveszem azt a darálót. Szólott a katonáinak, hogy induljanak, s vegyék el a szegény embertől a darálót.
A szegény ember ezt megtudta, kiállította a botot a kapuba, s azt mondta:
- Ha idegen ember jő, csak üssed, üssed, botocskám! - Úgy is lett. Ahogy a katonák jöttek sorban a bot fejbe kólintotta valamennyit, halomra dőlt a sok vitéz. A végén már a király jött.
Na erre a szegény ember szólt a botnak:
- Elég lesz, bot, nehogy baj legyen belőle!
Nem is ütötte a bot a királyt. A király pedig bement a szegény ember házába.
- Hallottam , te szegény ember, hogy van neked egy darálód, nosza, mutasd meg nekem!
- Meg én, felséges királyom, még meg is vendégelem.
A király s a testőrei is leültek az asztalhoz. Elővette a szegény ember a darálót, s mindjárt szólott neki, hogy darálj, darálj, darálócskám. Darált is az olyan királynak való ételt, hogy olyat a Veres király még sohase evett. Mind a tíz ujját megnyalta utána.
Na, ahogy így esznek-eszegetnek, egyszer csak jő a postás, hoz egy levelet a királynak. Olvassa a király, s úgy elborult az arca, mint a háromnapos esős idő.
Kérdi a szegény ember:
- Mi baj van, felséges királyom?
- Ó, te szegény ember, nem tudsz te ezen segíteni. Amíg én itt voltam, ellenség tört be az országomba.
- Hát azért - mondja a szegény ember - egy cseppet se búsuljon felséges királyon, maradjon csak itt! Majd én elintézem.
A nagy kalapot a fejébe nyomta, a botot a kezébe vette, s elindult a szegény ember a háborúba. Mikor odaért, pont az ellenség sűrűjébe, a csatatér közepére, azt mondja a botjának:
- Üssed, vágjad, botocskám! - Aztán a bot adta, kit elölről, kit hátulról. Úgy összeverte az ellenséget, mint tiloláskor a pozdorját az asszonyok. Még hírmondónak se maradt belőlük egy se.
Na, amikor így készen volt, visszament a szegény ember, s jelenti a királynak:
- Felséges királyom, hazamehet, elintéztem az ellenséget.
A királynak örömében még a könnye is kicsordult.
- Jól van, szegény ember - hálálkodott , úgyis öreg vagyok, s utánam te leszel a király. - s ha hiszitek, ha nem, a szegény ember gyermekéből mind királyi gyermekek lettek akkor. Az öreg király odaadta a királyságát a szegény embernek, aki egész családjával odaköltözött a palotába. S aztán a szegény ember házával hogy mi lett, nem tudom, mert nem voltam ott mostanában.
Ha arra jártok, akkor kérdezzétek meg! Mert én úgy láttam, mint most. Itt a vége, fuss el véle!

© 2011 Orosházi Gyermekkönyvtár. Könyvtárunk honlapja 2007. március 22-én indult. Az oldalon lévõ információkat felrakta és frissíti:
Kiss Márta. kismart@gmail.com. A honlapot készítette: Varga Ádám. xxv25.weboldala.net. Illusztrátor: Mester Kata. mester_kata@yahoo.com
Designed by Joomla 1.7 templates and web hosting by justhost reviews. All Rights Reserved.