A gazdag molnár (erdélyi magyar népmese)

Nyomtatás
Kategória: Kedvenc meséink
Utolsó frissítés: 2015. március 11. szerda Írta: Kiss Márta

A gazdag molnár (erdélyi magyar népmese)

Volt egyszer egy molnár. Nagygazda volt. S mindörökké gazdagodott, de egyszer aztán, hogy s mért, szerencsétlenség érte, mindenféle vagyona elfogyott. Már utoljára nagy adóssága lett. Nem jutott már semmi a háztartásra. Erősen el volt keseredve. Elkeseredésében nem tudott aludni se, éjszaka nem jött álom a szemére.
Kiment, a malom körül járkált le s fel, búsult erősen, egyszer csak hallott valami locsogást a vízben. Uram, teremtőm, mit látott! Egy gyönyörűségesen szép tündért! Dugta ki a fejét a vízből. S azt mondta neki:
- Ó, te szegény molnár, el vagy szegényedve, pedig gazdag voltál. Sajnállak erősen, ezért kisegítelek, egy feltétellel: ha nekem adod azt, ami legdrágább a házadban. Amit mikor kijöttél, még nem is tudtál - azt mondja.
Jaj, hát hogyne adná! Szívesen ígérte, hogy a tündérnek adja, csak segítse meg, menjen vissza hozzá a szerencséje.
A tündér visszadugta a fejét a vízbe, eltűnt. A molnár pedig bémegyen a szobába. Mikor bémegyen, hát azt mondja a felesége:
- Na, hol bódorogtál, hol kódorogtál?! Nézd, milyen beteg vagyok! Hát nem látod, hogy megszületett a gyermek? Van egy fiunk!
Hej, a molnár elkeseredett.
- Ez már baj!
- Hát mért volna baj? - kérdi az asszony.
- Azért mert megjártam a tündérrel. Neki ígértem, ami legdrágább a házamban, s ami még nem volt meg, amikor innen kimentem.
- Ez már igazán baj! - fakad sírva az asszony.
Elkeseredtek erősen. Nem engedték a gyermeket kimenni a levegőre se, nem vitték volna ki egy világért sem! De mikor már növekedett a gyermek annyira, hogy ki tudott menni, akkor is állandóan óvták, hogy a parthoz közel ne menjen, meg is mondták neki, hogy ott van a vízitündér, az leselkedik reá, s bekapja a vízbe.
A gyermek világért se ment soha még a kicsi patakhoz közel se. Nőtt, nőtt, egészen szép nagy lett már. Nahát, gondolták, a vízitündér nem viszi el már, most már nagy is, dehogy viszi! Kitanították a fiút vadászatra. Egy nagy vadászmesterhez odaadták tanulni, s az kitanította a vadászatra.
Hát egyszer az erdőben a vadakat kergette. S amint kergette, egy nyúl kivezette a vadászt a tisztásra. Futott a puskájával utána, s a tisztásnál egészen a partig futott,s ott aztán egy lövéssel meglőtte. Meg is nyúzta ott a tó partjánál. S amikor véres lett a keze s a bicskája, azokat a tóban meg akarta mosni. Belément a tó vizébe, hogy mossa meg. S amikor mosta, egyszer csak a tó tündére kibukkant, s berántotta magával a vadászt.
Na, már a vadászfiú meg volt házasodva, a felesége otthon volt!
S várja, várja a felesége haza. Várja, nem megyen. Hát mi lehet az oka, hogy nem megyen? Az ura neki sokszor elmesélte, hogy rá leselkedik a tó tündére, s ő hogy kell óvakodjék, hogy ne menjen vízhez, s hogy féltették a szülei. Eszébe jut ez a feleséginek, s egyenesen elment a tó partjára. Őtt megtalálta a tarisznyát és a puskát. Tudta mit jelent ez: elkapta a tó tündére!
Keservesen sírt az asszony. Úgyhogy nem is ment haza, egész éjjel ott sírt a tó partjánál. Egyszer aztán valahogy mégis jött egy kicsi álom a szemire, ahogyott feküdve, sírva elaludt.
S azt álmodta, hogy egy öregasszony azt mondja neki: mondja el az álmát, s mindjárt segít rajta. S elbeszélte annak az öregasszonynak - az egy nagy hegyen lakott-, elbeszélte neki, hogy mit álmodott, s az aztán adott neki jó tanácsot.
Felébred az asszony, s eszibe jut az álma. Hamar néz erre-arra, s mindjárt látta azt a bokros helyet, amiről álmodott. Gondolta, elmegy arrafelé. S fel is ment a domb tetejire, hátha úgy lesz, ahogy az álma volt. Mikor felérkezett, látott is ott egy házat.
- Ez jól van, ezt álmodtam! Bémegyen a házba, s lát ott egy öregasszonyt.
- Jól van, ezt is álmodtam!
Akkor aztán elkezdte mesélni az álmát az öregasszonynak.
- Jaj - azt mondja az öregasszony -, segítségért jöttél, ugye fiam? Na, hadd el, mert megmondom én mit csináljál! Elnyelte a tó tündére az uradat - azt mondja -, nesze ez a fésű, s menj vissza a tó partjára! Este, mikor feljön a holdvilág, kezdjél ott a tó partján fésülködni. S akkor aztán meglátod, hogy mi lesz!
Az asszony, a menyecske elment a tó partjára, s várta, várta, amíg este lett, s amíg feljött a holdvilág. S mikor feljött a telihold, nekifogott fésülködni. Egyszer csak hallja a habok zúgását. Nézett a tó felé, hát kibukkant a vadásznak a feje.
- Cc, jaj lelkem uram, lelkem uram!
De a vadász nem tudott reája felelni, csak intett, bólintgatott a fejivel, de nem szólt semmit. S avval a habok el is sodorták vissza a mélybe.
Elkezdett a menyecske sírni keservesen, búsult, hogy mit ért, ha csak a fejét látta, s nem jöhetett ki az ura. Visszament az öregasszonyhoz, s elpanaszolta, hogy biza kijött, a fejét meglátta, de szólni nem szólt semmit, csak bólintgatott. Sírt keservesen.
- Nem baj - mondja az öregasszony -, holnap este megint odamész a tó partjához. Adok neked egy furulyát - azt mondja -, s avval nekikezdel furulyázni, de csak ügyelj, akkor, amikor a telihold feljön. Mikor legszebben süt. Akkor csak szépen fújjad a furulyádat.
Avval a menyecske visszament a tó partjára. Vitte a furulyát. Várta, várta, amíg a telihold legszebben süt. Akkor nekifogott a furulyához. A furulya így szólott:
Gyere rózsám, gyere már,
Mert a szívem rég hogy vár.
Téged óhajt, téged vár,
Téged minden szív sajnál!
Hát mikor ezt elfújta a furulya, jöttek a habok, a hullámok, s egy pillanatra kibukkant a vadász egészen derékig a vízből. De most is csak integetett, hajolt felé a két kezével, de ki nem tudott jönni. Jött egy másik hullám, s visszasodorta. Hej, az asszony keserves sírások közt futott vissza a hegyre az öregasszonyhoz!
- Na, lelkem anyámasszony, láttam az uramat! Derékig egészen ki volt jőve. De nem szólott semmit, csak integetett a kezével. S jöttek a hullámok, s visszasodorták.
- Nem baj, fiam - azt mondja -, holnap este még egyet megpróbálsz. Hátha az aztán sikerülni fog. Na, hallgass csak jól reám! Itt van ez a guzsaly, ez az orsó. Vidd el a tó partjára, s fonjad, mikor a telihold feljön, akkor is mind fonjál! Aztán meglátod a végin, hogy mi lesz!
Úgy is csinált a menyecske. Mikor visszament a tó partjára, nekifogott fonni. Mind fonta, fonta, amíg teli lett az orsó. Addigra feljött a holdvilág, szépen sütött. Font, font az asszony. Egyszer csak jöttek a habok, hullámzottak, de olyan erősen, hogy még sohase. Kibukkant az urának a feje, s kibukkant egészen. Ki is ugrott a vízből teljesen, oda az asszony mellé. Kijött a tóból egy csomó víz is, s elborította őket, az asszonyt is, őtet is, összeölelkezve.
Na, a víz ahogy mind vitte őket, vitte erre, vitte arra, eleresztették egymást, már nem tudták tovább tartani. S víz aztán úgy kicsapott, egyik falu határától a másik falu határáig, s elsodorta őket egymástól. Egyiket egyik faluba, a másikat a másik faluba, s nem találkoztak össze többet. A víz visszahúzódott a tóba, ők megmaradtak a szárazföldön, nem lett semmi bajuk, csak elváltak egymástól.
Na, hát egyedül bolyongtak a világban, mitévők legyenek, mit csináljanak? Belállottak pakulárnak. Jött éppen a tavasz, s fogadták a juh mellé a pakulárokat. Beállottak oda. S az asszony se kapott más állást, ő is pakulárnak állott bé. Egyik az egyik, másik a másik faluba.
Az asszony arra tudott ügyelni, hogy a furulya nála maradjon. S mivel ő már pásztorasszony volt, pakulárné, hát mind furulyázgatott. S mivel éppen esős idő volt, mind a két pakulár, az asszony is, az ura is, a hegyek felé terelgette a juhait. S akkor ahogy terelgették a juhokat, az asszony nekifogott furulyázni, s a furulya megint fújta:
Gyere rózsám, gyere már,
Mert a szívem rég hogy vár.
Téged óhajt, téged vár,
Téged, minden szív sajnál!
Meghallotta az ember ezt a furulyázást.
- Szent Isten! Ezt fútta a feleségem is! Éppen így fútta a furulyával, amikor engem kihívott a tóból. Merre lehet, merre lehet?
Ment a hegy irányába. Kiment a hegyig, s már ott látta is. Látott egy csomó juhot s mellette egy asszonypakulárt; ment hamar az asszony felé. Mikor odaérkezett, megismerte, hogy a felesége.
Összeölelkeztek, összecsókolóztak. A nyájokat egybecsapták, s úgy ügyeltek azután reája. Osztán éltek nagy boldogan, még most is élnek, ha meg nem haltak.
Itt a vége.
guzsaly - kézi fonáshoz használt eszköz, melynek rúdjára tekerik a kendert
pakulár - erdélyi havasi juhász

© 2011 Orosházi Gyermekkönyvtár. Könyvtárunk honlapja 2007. március 22-én indult. Az oldalon lévõ információkat felrakta és frissíti:
Kiss Márta. kismart@gmail.com. A honlapot készítette: Varga Ádám. xxv25.weboldala.net. Illusztrátor: Mester Kata. mester_kata@yahoo.com
Designed by Joomla 1.7 templates and web hosting by justhost reviews. All Rights Reserved.