WASS ALBERT: A HAVASI FA

Nyomtatás
Kategória: Kedvenc meséink
Utolsó frissítés: 2016. április 13. szerda Írta: Wass Albert

WASS ALBERT: A HAVASI FA

Ott nőtt, ahol a nagy pojánák végignyújtóznak a völgyeken, s a hegyek nyers fenyőszagát rakoncátlan patakok ontják zúgva, és hóviharokról, vagy ritka szépségű virágokról mesélgetnek. Ott nőtt a Bölény-hegy aljában, ahova a pompás nagy szarvasok kijárnak este tájban inni, s remegő orral beleszagolnak a szélbe, amely a Negoj felől jön, s erőt adó fiatal illatoktól gazdag.
Ott állt a nagy pojána csücskén, kicsit magányosan, mint az olyanok, akiket valami nagyra szánt a sors. Magányosságában jobban megtépték a szelek, mint másokat, ruganyosabb lett és szívósabb a csoportban élőknél, s korán érezte már, hogy ő valami többre van hivatva. Ez az érzés mindig csodálkozást ébresztett benne. Nem tudta megérteni, hogy miért különb ő, mint a többi fák.
Szomszédai távolabb állottak, s bármennyire suhogtatta a lombjukat a szél, ágaikat soha sem nyújtották feléje. Azok bükkök voltak valamennyien, s zárkózottságukból hamar megtanulta, hogy ő kőrisfának született, és így nem tartozik közéjük.
Kőrisfa nem volt több azon a pojánán a Bölény-hegy alatt. Néha megesett, hogy ősszel ismerős formájú levelet sodort el mellette a vihar, vagy hozott tavaszonként olykor egy-egy pillanatnyi bódító, különös szagot, és innen tudta csak, hogy messze valahol még élnek kőrisek a világon.
Lent a patak mentén nehány szomorú éger beszélgetett naphosszat csöndes szóval. A lejövő víz mindig hozott nekik valami újat, beszélni valót. Ők tudták, és számon tartották minden este, hogy fent valamelyik távoli völgyön hány szálfa dőlt halálos roppanással azon a napon, s ilyenkor telesuttogták a szürkületet izgatott beszéddel, mert számolgatták, hogy ki mikor kerülhet sorra. Ilyenkor áhítattal fölnéztek a magasba: ott fent a ponkon sötét szoborrá öntve fenyők állottak. Ők sokat tudtak, többet, mint a patak, aki annyi haszontalant fecseg. Ők talán tudtak mindent. Sötét gallyaik közt messziről jövő szellők állottak meg pihenni, s dárdáikat nagy idők napján hasukkal súrolták a felhők. És szél és felhők mindent kell tudjanak. De a fenyők nem szóltak soha senkinek. Csak álltak a magasságos tetőn, s néma nagy türelemmel őrizték az időt, mely minden este alászállott a völgyön, s minden reggel visszalopódzott újra a hegyre.
És nőtt a kőrisfa magányosan.
Dereka megnyúlt, koronája szétterebélyesedett. Állt sötéten és keményen a nagy pojána csücskén, egyedül. A hegyek fölött vágtató vihar eltévedt kutyái meg-megtépték a lombját. Esténként ágaira szállottak a baglyok, s apró kis fácskák kerestek alatta menedéket. Hatalmas nagy fa lett belőle, és még mindig nem tudta, hogy miért más, mint a többi, és miért született a világra.
A vizek pedig folyvást futottak közben, s az idő járta a maga útjait. És minden évben döngött valahol a fejsze, és minden őszön, amikor a lila virágok a pojánát ellepték, s a nagy bikák hördüléseitől forró lett éjszakákon át a levegő: a döngés egy völggyel mindig közelebb költözött. Ilyenkor futó reszketés szaladta át az erdőt, futó reszketés, ami mindeneket átjár, amikor a halál valahol a közelben lépi a csöndet, és sorsokat számolgat az ujján. Ilyenkor az égerek lombja elfeketedett a rémülettől, s a bükkök riadtan hajoltak összébb, s fent a hallgatag fenyők között titkos üzeneteket hordozott a szél.
A kőrisfát mindez nem érdekelte. Ő tudta, hogy addig nem jöhet halál, amíg az élet értelme be nem teljesül. Tudta, hogy mielőtt rá kerül a sor, valaminek kell történnie még, ami majd megmagyarázza azt, hogy miért kell neki annyi sok időt állnia itten, a Bölény-hegy alatt. És tűrni a vihart, tűrni a fagyot, és néha talpig napsugárban állni, és miért egyedül.
A kőrisfa várt. Közben tavaszok és őszök suhantak el a vízzel, a széllel, a felhőkkel együtt.
A társtalanság belenyilallt néha, és gyökereitől a koronájáig furcsa fájdalmak szaladtak át, amik megremegtették a leveleit akkor is, ha nem volt semmiféle szél. És megesett néha, június táján, amikor a vér forrón nyargalt a fák erein által, s szerte az élet vad ritmusai zsongtak, hogy egy lobogó hajú vihar messzi kőrisfák bódult szagát hozta ismeretlen pojánák felől, és ilyenkor belesápadt a vágyakozásba.
Aztán ez is eltelt, és ahogy nőtt tovább, ereibe a nagy hegyek fölséges nyugalma költözött.
Hogy alul a völgyeken mi minden történt közben, az őt ott fent keveset érdekelte. Csak annyit látott, hogy évről-évre újabb holttesteket hoztak lefele a hegyek oldalairól, eleinte lovakkal vontatták őket, aztán felhúztak a völgyből két vékony acélszalagot, egyre magasabbra nyújtották őket, és nap-nap után csúnya zakatoló gépek hurcolták le rajtuk a sok kidöntött szálfát, napról-napra többet.
A völgyeket emberek lepték el, olyanok voltak, mint valami apró ideges férgek, fellármázták álmából a csöndet, és folyton többen jöttek, és folyton éhesebben rágták le a hegyekről az erdőt. A nagy összhangot házak idegen vonalai tördelték darabokra, mint valami nagy mérges gombák, elleptek minden füves térséget a patakok mentén, és ahol megjelentek, oda füstöt, piszkot és zajt hoztak magukkal. A világ arca ennyit változott.
Az emberek, akik a házakat lakták, megvénültek és elmentek valahova, és újak jöttek, és azok is elmentek, és a fejsze döngött, szünet nélkül és szakadatlanul: a hegyeken szálfákat döntött, a völgyben embereket aratott, s lent messze, ahova a vizek mind futottak, ott új meg új emeleteket ácsolt a történelemre.
Aztán egy csoda kék nyári estén megjött a patakkal a hír, hogy ezen az őszön a szemközti oldalra érkezik a Halál. Az égereket vacogva járta át a félelem, s ahogy a bükkök megtudták a hírt, elsápadtak egy pillanat alatt. Csak a fenyők állottak változatlan nyugalommal, ők bizonyára régen tudták már ezt, s éppen olyan régen számadást csináltak az életükkel is.
A kőrisfa lombja is alig láthatóan megremegett. Valami furcsa félelem fogta el. Hát már közeledne az idő? Hiszen még semmi sem történt, ami feleletet adna a kérdéseire.
Aztán a szemközti oldalt emberek lepték el, odaálltak egy-egy szálfa alá, villantak és döngtek a fejszék, mintha egy óriási harkálymadár kopogtatta volna az erdőt. Dőltek a fák. Jajgató robajjal dőltek és minden roppanás úgy nyilallott végig a hegyoldalakon, hogy a bükkök lombja sárgult és reszketett, és hullani kezdett tőle, pedig még alig volt ősz.
A kőrisfát nyugtalanság fogta el. Nem volt beszédes fajta, de egy ősz eleji estén mégis megszólította az öreg fülesbaglyot, mikor egyik alacsony ágán megtelepült.
– Miért élünk? – kérdezte tőle.
A lehulló sötétben hűs párák kergetőztek. Az ősz azon az estén már ott járt a Bölény-hegy aljában és harmatot hintett és sárga leveleket hintett amerre tovament. A nagy bagoly sárga szemeit egykedvűen a szürkületbe fúrta, és így válaszolt:
– Én nem tudhatom, hogy Te miért élsz. Én azért élek, mert van nem messze innen egy sziklaüreg, és mert vannak a világon nyulak, őzgidók és császármadarak. És kell vigyek belőlük mindennap egyet-egyet abba a sziklaüregbe. Én ezért élek. És hogy közben mire gondolok, az nem tartozik se reád, se másra.
Azzal meglebbentette a szárnyait, s hangtalanul belesiklott a sötétségbe. A kőrisfa utánanézett, és érezte, hogy ez a felelet neki semmit sem ér. Még azon a hajnalon megkérdezett egy szarvasbikát is, aki lejött a vízre inni.
– Mondd csak, miért élünk?
A szarvasbika csodálkozva emelte fel a fejét. Aztán hosszasan lenézett a vízre, és erősen gondolkodott.
– Az agancsom szép és erős – mondotta egy idő múlva, mikor már úgy érezte, hogy eleget gondolkozott. – És én is szép vagyok, és erős vagyok. És a vágásokban meg a sűrűkben sok a szarvastehén. És most ősz van, és van valami a levegőben.
Itt elhallgatott. Egy messzi hegyről szarvasbőgés orgonált alá, arra figyelt. A csillagok már alig-alig égtek, s körül tejfehér ködben hajnalodott az erdő. Forró pára ömlött ki a száján, ahogy sietve és idegesen befejezte a szót.
Aztán megrázta agancsos fejét, s nyújtottan, hosszan belébődült a csöndbe.
A kőrisfa többet nem kérdezősködött.
Figyelte a túloldalon lezuhanó fákat, ahogy lenyesték az ágaikat és lecsúsztatták őket az aljba. Ott valamennyit halomba rakták, s nap-nap után vitték őket a vontatók lefele.
Ha arról fújt a szél, lélegzetvisszafojtva hallgatódzott, hátha meghall valami eltévedt szót, amit azok ott egymással váltanak. Úgy szerette volna tudni, hogy mi van velük, mit éreznek és éreznek-e még?
De nem hallott soha semmit. Se szót, se sóhajtást. A halál kérdése, mint egy nagy misztérium lebegett fölötte, akárcsak éjszakákon a telehold.
Aztán lehullott a hó, s a csend alászállott vele megint.
Azon a télen a kőrisfa számadást készített magáról. Megmérte a földet, amit a gyökereivel átölelve tartott. Megmérte magát, hogy az évek hosszú sorain át mit gyűjtött évgyűrűi közé, mennyi vihart és mennyi fagyos éjszakát, mennyi napsugarat és mennyi madárdalt és mennyi virágillatot. És végül megmérte feje fölött a magasságos eget, kereken, amit csak képes volt belátni, s ami örökké mozdulatlanul őrködött fölötte, mint egy gazdag, jóságos apa.
Mikor a számadással elkészült, még mindig elintézetlenül maradt a kérdés, hogy mindez miért volt. Miért volt ő, és miért volt az a sok égzengető vihar, szél, fagy és egyéb kellemetlenség? Miért sütött a nap? És miért volt tavasz, meg nyár? Mert, hogy mindez csak úgy ok nélkül lett volna, csak úgy céltalan szeszélyből, arra a kőrisfa egy pillanatig sem gondolt.
A tavasz azon az utolsó éven korábban jött, mint máskor. Bizonyára tudta ő is, hogy utolsó tavaszuk ez a Bölény-hegy alatti fáknak, s azért öntötte kincseit olyan pazarul.
Már márciusban szerelmeskedni kezdtek a mogyorók, s az ég heteken át zavartalanul kék volt. Valami vad élni vágyás tombolt a fákban, úgy látszott, hogy mindenről megfeledkeztek, ami még télen át úgy nyomta le az erdőt, mint egy roppant fekete füstfelhő.
Csak a kőrisfa volt nyugodt és komoly. Azon a tavaszon barátja is akadt, egy magányos öreg denevér, aki feljebb lakott a hegyen, de esténként lejött a pojána fölé szúnyogot vadászni. Ilyenkor beszélgettek néha.
– De miért van mindez, miért van, miért van? – kérdezte a kőrisfa konokul minden este, és a denevér hosszadalmas magyarázatokba fogott.
Hogy a fák azért vannak, mert egy-egy lehullott mag kedvező körülmények között kikelt. Azért nőnek, mert a föld igyekszik bennük fel a nap felé. És azért pusztulnak el, mert idővel meglazulnak a rostjaik és elkorhadnak, vagy valami betegség lepi meg őket s elszáradnak. Az ilyen fa aztán szótlan lesz, és nem örül semminek. Ő tudja, mert ő is egy ilyen halott fában lakik.
Aztán beszélni szokott a denevér arról is, hogy nem mindig úgy halnak meg a fák, ahogyan szokás. Hanem néha az ember dönti le őket. S az ember, az egy roppant titokzatos valaki. Éppen úgy él, mint az állatok: eszik, iszik, s egy idő múlva meghal. De időközben értelmetlen és furcsa dolgokat csinál. És sok mindent pusztít, legkivált fákat. Még akkor is, ha nem eszi meg őket. Csak megöli és viszi és eldobja. És aztán valami új és éppen olyan értelmetlen dologba kezd. Ilyen az ember.
Sok mindent mesélt a denevér, de a kőrisfát nem tudta megnyugtatni ez a fecsegés. Ő még mindig hitt abban, hogy valami kell történjen, ami mindent megmagyaráz. Nem szólt erről a denevérnek sem. Csak várt feszült figyelemmel és egyre idegesebben.
A nyár pedig ott ragyogott a fejük fölött, és az égerek hiába lesték utolsó reményeikkel: a patak nem hozott semmiféle hírt. Mindenki tudta: a fejsze most már itt fog döngeni. Letelt az idő.
A fenyők ott fent a ponkon még némábbak és még feketébbek voltak. A bükkök zöldje hamar megfakult, s hiába pajzánkodott velük a nyári nap, nem akadt kedvük léhaságra többet. Az égerek naphosszat búcsúzkodtak.
Egy hűvösödő reggelen megjöttek az emberek.
Végig a hegyoldalon minden fában megdermedt a vér. A patak lélegzete is elakadt egy percre.
Úgy jöttek felfele a völgyön, hosszú szürke sorban, mint a hangyák. Lomposaknak látszottak és rosszkedvűeknek. A vállukon fejsze volt, s a fejsze éle hidegen csillogott a korai napban.
A tisztáson megálltak, letelepedtek. Az egyik, akinek a legsötétebb színű ruhája volt, s aki nyilván a vezérük lehetett, éppen oda jutott a kőrisfa alá.
Batyukat és ruhákat aggattak az ágaira, fejszéket akasztottak reá, aztán leheveredtek a fűre és ettek. Hangosak voltak, és néhányan nevettek is. A fák ijedten figyelték őket, tudták, hogy most már mindennek vége van.
Csak a kőrisfa volt nyugodt. Nem félt. Konok erővel hitt abban, hogy neki még célja van a világon.
Kis idő múlva a sötétruhás felállt, s utána megmozdultak a többiek is.
– Na most… na most… – remegtek össze elakadó lélegzettel a fák. És lopva ellenségesen méregették egymást: hátha te leszel az első, nem én.
Az emberek pedig egészen egyszerűen, mintha a világ legrendesebb és legjámborabb dolga lenne, kézbe vették a fejszéket, és széjjeloszoltak a tisztás mentiben. Aztán az egyik közülök odalépett a legközelebb álló bükkfához, s minden különösebb elfogultság, vagy meghatódás nélkül belevágott a fejszéjével.
A hang végigdöngött az erdőn. Mint egy nagy, riadt segélykiáltás. Azok, akik távolabb állottak és nem láthattak oda: most meghallották, hogy vége mindennek.
És egy gondolatnyi idő után már csattogott mindenütt a fejsze, s szürke törzsű nagy bükkfák remegtek meg a csapások alatt.
A kőrisfa halálos izgalmat érzett. Azok ott most meghalnak. Vajon tudják-e már, hogy miért éltek?
A legelső már megingott. Hosszasan ingott, egész testét reszketés járta át, aztán vérfagyasztó sikollyal dőlni kezdett.
– Segítség! Meghalok!
Azzal végigzuhant a földön. Az ágai egészen a kőrisfáig értek.
Az izgatottan odasúgta neki a kérdést.
– Mondd, miért éltél?
A haldokló bükk alig hallhatóan sóhajtotta vissza. – Nem tudom, testvér…
Soha még bükk eddig a napig nem szólott hozzá. És most így nevezte: testvér. A kőrisfa valami nagy melegséget érzett. Most, hogy a fejsze döng, igen, most valamennyien testvérek lettek.
És a kőrisfa aznap minden lezuhanó fának odakiáltotta a kérdést:
– Szólj, miért éltél!?
És minden lezuhanó bükk egyformán ezt felelte, csöndes és elhaló hangon. Bármilyen messze volt, és bármennyire idegen volt régen, most így felelt neki:
– Nem tudom, testvér…
Esti szürkületkor, mikor az oldal tele volt már ledöntött fákkal, s az emberek összegyűltek a tisztás közepén, és tüzet gyújtottak maguknak, a kőrisfa mindezt elmesélte a denevérnek.
– Úgy – kuncogott jókedvűen a denevér – mindenki testvér, ha baj van, persze.
Másnap döntötték tovább a fákat. Azon a délután egy elkésett pillangó jött a patak felől, nagy-nagy egyedülvalóságban libegett át a pojána fölött, a szárnyán kis fekete pettyek voltak. Később, sok idő múltán is egészen tisztán emlékezett vissza mindig a kőrisfa erre a pillangóra. Könnyedén libegett tova az irtás fölött, egy fa elzuhant mellette jajgató roppanással, de ő csak libegett tovább, amíg aztán eltűnt a hegyhajlatnál.
Jelentéktelen kis dolog volt az a pillangó akkor, a kőrisfa később is sokat csodálkozott azon, hogy miért vésődött úgy az emlékezetébe. Meg a délutáni nap, ahogy ott ragyogott a szemközti oldalon, s a fenyők árnyékát lilán elnyújtotta messzire, és az a puha langyosság, ami abban a délutánban volt. Csudálatos, hogy akkor mindez olyan mélyen az emlékezetébe nyomódott.
Másnap reggel még nehány sötétruhás ember jött fel az irtásra, végignézték a fákat, végül megálltak a kőrisfa előtt. Felnéztek rá, az egyik valami mértékkel méregetni kezdte, megkopogtatták, és elégedetten bólogattak egymásnak. Aztán odahívtak még két másik embert, s a következő percben rémülten érezte, hogy egy fűrész éles fogai tépnek a húsába.
Megreszketett. Most már tudta, hogy mindennek vége van.
– Hát ilyen gyorsan és ilyen egyszerűen ítélkeznek az életem felett? – szerette volna kérdezni valakitől, de nem volt már fa több a közelben, s a denevér is aludt már békésen valamelyik faodúban akkor. A fűrész mind mélyebbre hasított. Érezte, hogyan válik el a gyökerétől, mint valami idegen lénytől, amely őt táplálta eddig, de most a földben marad, és külön fogja élni ezentúl a maga ismeretlen életét. Inogni kezdett, érezte, hogy már alig-alig köti valami ehhez az élethez. Tudta, hogy már csak pillanatai vannak.
Még egyszer körülnézett, valahogy azt a tegnapi kicsi pillangót látta a hegy fölött magasan-magasan libegni, aztán valami szédületeset roppant, hasító fájdalom járta keresztül, a világ megindult és lassan fordulni kezdett egy láthatatlan tengely körül, és minden elsötétült.
Valami zavaros álomszerűségben következett a többi. Nagyon messze és nagyon halványan látta maga előtt az eget, kicsike felhők hajókáztak rajta alig látható messzeségben. Néha elsötétült az egész, néha világosabb lett, egyebet nem érzett semmit.
Valami mintha lebegett volna körülötte, kicsike szárnyas lény, talán egy denevér lehetett. Próbált szólni hozzá, de nem válaszolt, csak jött és eltűnt, megint jött és eltűnt.
Egészen a közelben egy világossárga, ismerős valami állott, csak annyit tudott róla, hogy valami tönk, amiről egy fát levágtak, de hogy ki volt az a fa, és miért vágták le, arra nem tudott visszaemlékezni.
Néha egy-egy zavaros pillanatban eszébe jutott egy hegy, ahol süt a nap, valami távoli fájdalom emléke és egy kicsi fehér pillangó fekete pettyekkel a szárnyán, ahogy libegve repül és eltűnik, de hogy mik voltak ezek, és mi összefüggésben voltak egymással, arra nem tudott rájönni semmiképpen.
Azt sem tudta, hogy mennyi idő telt el, nem is tudta, hogy mi az az idő. Egyszer csak érezte, hogy viszik. Húzták a földön, aztán odagurították sok más hozzá hasonló mellé.
Fatönkök voltak ott, egymásra halmozva.
Különös élete volt annak a telepnek. A rönkök, akik már régebbtől voltak ott, lenézték azokat, akik újabban jöttek, és tudatlan dolgokat kérdeztek. Akik pedig újonnan jöttek, azok félénk tisztelettel viseltettek az öregekkel szemben.
A kőrisfát azonban megkülönböztették az öregebbek is. Vastagabb volt és keményebb, mint ők, kérdéseire szívesen válaszolgattak.
– Mi ez itt? – ez volt az első kérdése.
– Ez gyűjtőtelep, innen majd vonattal megyünk tovább.
– Hova megyünk?
– Ki az életbe – felelték fölényesen a többiek.
Ezt a feleletet nem értette meg egészen világosan. De azért érezte, hogy valami feszült és örömteli várakozás van a levegőben, és ez lassan átragadt reá is. Még csak egyet szeretett volna megtudni.
– Ti honnan jöttetek ide?
A tönkök között csönd volt egy darabig. Aztán csöndesen megkérdezte az egyik.
– Te talán tudod, hogy honnan jöttél?
– Persze, hogy tudom… – akarta mondani, de aztán mikor mélyebbre gondolt, keresgélni kezdett az emlékei után. De bármennyire erőlködött is, nem tudott visszaemlékezni másra, mint egy nagy hegyre, ahol süt a nap, egy kék égboltra és valami bolond kicsi pillangóra, fekete pettyekkel a szárnyán.
– Hogy lehetséges ez? – csodálkozott, és szerette volna megkérdezni valakitől, és ekkor hirtelen még eszébe jutott egy pillanatra értelmetlen módon egy denevér.
Sok idő azonban az elmélkedésre nem adódhatott, mert alig henteregtek ott valamelyes időt, mikor már jött is prüszkölve fölfele egy apró kis vonat. Arra szép egyenként ráhengergették őket, aztán gurulni kezdtek lefele.
Mind az egész olyan szapora gyorsasággal történt, hogy mire eszébe jutott volna a körültekintés, már merőben ismeretlen völgyön zakatoltak vele lefele a kerekek. Még csak éppen egy utolsócska pillantást vethetett az egyik elvesző hegycsúcsra, melyről úgy rémlett abban a szent pillanatban, mintha valamikor nagyon hosszasan látta volna. De amilyen hirtelen meglátta, éppen olyan hirtelenséggel el is tűnt már, s így végig az úton töprenkedhetett, hogy valójában milyen formája is volt annak a hegynek, amiről úgy tetszik, hogy valamikor olyan sokat látta.
Ahogy a vonatocska gurult velük, a völgy szélesedni kezdett s egyre sűrűbben bújtak ki a földből a házak. Végül már éppen egymást súrolták, s olyan volt tőlük a patak két partja, mint a faág, akit elleptek vastagon az apró gombák.
Itt befutott velük a vonat egy irgalmatlan nagy hodályba, mely színig volt rakva fával, sőt még azon is felül, mivelhogy az egymásra halmozott rönkök magasabbak voltak jóval a kerítésnél, s messzire elsárgállottak onnan.
Itt a vonat megállt, s őket legurították a földre. Ott egyenként mindegyiket megmérték, s egyiket-másikat külön helyre vitték. Így járt a kőrisfa is. Kicsit csudálkozott, de aztán homályosan eszébe jutott, hogy ő kőrisfa, és így más, mint a többi.
Az ő helye a hodály egyik távolabbi sarkába jutott. Voltak ott még néhányan, repedezett szürke kérgű rönkök, olyanok, mint ő.
Csodálkozott és örvendett nekik. Most látott először maga fajtájút.
Sokáig hagyták őket ott heverni.
S ahogy az idő telt, s lassú beszélgetésekkel mind jobban kezdték ismergetni egymást, a múlt és minden, ami vele összefüggött, apránként kitisztult és megvilágosodott.
Néha, napnyugta tájt, ahogy ott hevert a többi közt, s a csöndes és nyugalmas nagy kék eget nézte, egészen élesen látta maga előtt a hegyeket meg a pojánát, a csöndességen át a patakot hallotta, s érezte a messzi fenyves erdők nyers szagát. És néha éjszakánként viharról álmodott és furcsa hangot adva belül egy-egy idegszála megpattant ilyenkor, s ő tudta ott a nagy hodály sarkában, már tudta bizonysággal, hogy mindaz, ami volt, nem volt célja nélkül.
Valami kellett történjen még.
De nem történt egyelőre semmi. Az idő telt, s a többi kőrisfa egyre csöndesebb lett, akadozókká válnak a beszélgetések, és nap-nap után egyik-másik elhallgatott, és soha többet nem beszélt semmit.
Érezte ő is, hogy valami benne lassulni kezd. A rostjai megmerevedtek, az a néhány aprócska rügy, mely már indulásra készen duzzadozott itt-ott, elfonnyadt és lehullt, mielőtt zöldjét kibonthatta volna.
Érezte, hogy szárad.
Még látta, hogy a mellette heverő élettelen testvér-rönkök közül egyet-egyet elvisznek a hodály másik felén lévő zajos nagy épület felé, és onnan soha nem hozták őket vissza.
Aztán egyszer őt is felemelték és vitték.
– Jaj, hát miért éltem? – idétlenkedett benne egy zavargó kicsi gondolat, de aztán elfáradt és nem gondolt többet erre.
S mikor a gőzfűrész hat szája egyszerre harapott belé, a tompulásba elvesző sajgás között még rémlett, mintha egy picike kis fehér pillangó lipinkázott volna valahol, kék hegycsúcsok között, picike fehér pillangócska, fekete pettyekkel a szárnyán.
És azután mindennek vége volt.
A többiről már nem tudhatott meg a kőrisfa soha semmit. Hogy szép tiszta felfűrészelt deszkáit egyszer vonatra rakták sok más kőrisfadeszkával együtt, igazi nagy komoly vonatra, s vitték őket hosszú-hosszú völgyeken keresztül, roppant városokon által, le a tengerig.
Ott hajóra rakták őket, s a hajó is vitte lassú ringással heteken keresztül át a tengeren, messzire, ahova még a Bölény-hegyen lakó sasok sem járnak el, talán csak a lefutó patak egy-egy szerencsés cseppje juthat el odáig: a kőrisfát Amerikába vitték.
Lehet, hogy útközben a sok millió vízcsepp között, mely a hajó oldalához hozzáütődött, volt egyetlenegy, mely szintén onnan jött, a Bölény-hegy aljáról, s a csengést, ahogy az a kicsi csepp nekiütődött a hajó bordáinak, meghallotta a szétfűrészelt fa bent a sötét hajófenéken, és talán egy vékonyka szál elpattant erre benne, rezonált.
De ha így is volt valóban, arról sem a Bölény-hegy, sem az alatta locsogó patak, sem a kőrisfa ott maradt gyökeréből kihajtó új fiatal kőrisfák nem fognak soha semmit sem tudni.
Ez az Úristen titka, egyedül.
A kőrisfadeszkákat Amerikában vékony lemezekké vágták, s egy roppant bútorgyárba vitték őket.
És ma ott vannak ezerfelé, ezer különböző helyen. Ágyon, szekrényen, asztalon és széken. Fáradt emberek pihennek rajtuk, éhes emberek esznek rajtuk, gazdag emberek kincseiket őrzik bennük.
Ott vannak mindenféle értéktelen semmi fára felragasztva, hogy értékessé és széppé tegyék őket. A havasi nap tiszta fényétől öröklött színükkel eltakarják azoknak színtelenségeit. A hegyek viharaitól megedzett erejükkel védik azoknak erőtlenségeit. Szépek és jók, és azért vannak ott, hogy elhitessék azzal, aki törődött, és aki szeret hinni, hogy az egész világ, ami alattuk rejtőzik, csupa szép és jó.
S talán megesik néha, hogy leül hozzájuk valaki, aki éppen olyan messziről vetődött oda, mint ők. Aki fáradt, és aki hazavágyik.
És ha nagy a csend, akkor az olyan embernek ők mesélni kezdenek. Egy néma pojánáról. Vad havasi szagról. Locsogó patakról. Bükkerdőről, nehány fenyőről, egy-két égerfáról. Egy denevérről is mesélnek néha, s talán, ha nagyon rájuk súlyosodik egy homályos bánat, s valahol újra pattanni éreznek magukban valamit, akkor talán egy kicsike kis pillangóról is mesélnek, aki kék hegycsúcsok felé szeret szállani, és akit emberben és fában és mindenben úgy hívnak, hogy lélek, és csak nagyon-nagyon ritkán látható.
Éppen-éppen, amikor döng a balta.


© 2011 Orosházi Gyermekkönyvtár. Könyvtárunk honlapja 2007. március 22-én indult. Az oldalon lévõ információkat felrakta és frissíti:
Kiss Márta. kismart@gmail.com. A honlapot készítette: Varga Ádám. xxv25.weboldala.net. Illusztrátor: Mester Kata. mester_kata@yahoo.com
Designed by Joomla 1.7 templates and web hosting by justhost reviews. All Rights Reserved.