1956 emlékére

Nyomtatás
Kategória: Versek mindenre...
Utolsó frissítés: 2013. július 15. hétfő Írta: Kiss Márta

Jobbágy Károly:

Mondják, a himnuszt énekelték

Mondják, a himnuszt énekelték
úgy indultak a puskatűznek
s a könnygáz meg a tűzzel telt ég
sem riasztotta vissza őket.

Csorgott a könnyük.
Talán sírtak.
Csorgott a vérük.
Belehaltak.

Diákok voltak.
S ők csinálták
a dicsőséges forradalmat!

/1956. október 24./

TAMÁSI LAJOS:

PIROS A VÉR A PESTI UTCÁN

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő : ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél,

valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, ujjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,

megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerő Ernő csak ölni tudsz,

...Piros a vér a pesti utcán.

Eső esik, s elveri

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,

munkások - ifjak vére folyt,

- a háromszín-lobogók mellé

- tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy pesti utcán hullt a vér.

/Irodalmi Újság, 1956. november 2./

Szabó Lőrinc

Meglepetések

I.

Gyanútlan vers október 15-én

Szájon csókol a pillanat,

másik kést üt a szívedig,

a harmadik halk telehold,

szív rózsája a negyedik,

van tömör-édes, mint a méz,

van lángvető csipkebokor,

van, mely egy elnémult világ,

van, mely kurjongat, mint a bor,

van, melyet észre sem veszünk,

hallhatatlan, sóvár zene,

van mindenüttjelenvaló,

van szétvivő mindenfele,

ez tűz, mely Földet nyal körül,

az egy katicát tapos el,

van gyermekkorba kérdező,

van, mely Afrikából felel,

van, melyben villájával az

ördög felszúr a föld alól,

van atomgáz, bombahalál —

s van legvégső csömör, mely oly

bambán, szelíden néz, olyan

öklendtetőn és kedvesen,

mint kifliből a svábbogár,

mint kolbászból a birkaszem.

II.

Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt

felnyüzsgött az országnyi Boly:

a dermedt Dávid talpraállt

s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! magyar!

Parittya benzint röpített.

„Hacaca!” — szólt a rádió.

Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős

zászlaidat az ifjúság!

S a sírt, melyből nép lép ki, már

ámulva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!

Csók, szívre, minden pillanat!

És nem volt többé szégyen az,

hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!

Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.

Lombikban feszült a jövőnk.

S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!

Aztán már settengő gyanúk.

Még egy éj. S Budapest köré

vashernyók gyűrűje szorult.

III.

December közepe

Aztán jajdúlt a hajnal és

reggelre ránkvirradt az est.

A Tízezertalpú tiport

s tótágast táncolt a Groteszk:

Ambrus WC-ről, vizavi

akna jött és ágyúgolyó, —

ágy mellől szekrény s fal kiment!

,,Gimbelem”, szólt a rádió.

És Valami tanácskozott

és aztán Ugyanaz, megint,

és züllött, körben, minden a

Föld züllött szokása szerint;

s a talpak jártak. Nem tudom,

már nem tudom, hogy volt s mi lett

Már nem tudom. De teltek a

napok s az évhosszú hetek:

hallottuk, Ausztriába hogy

húzták a deportált Dunát

s gyárakban ma is puskatűz

ajánlotta a hacacát…

De csak szájon csókol a perc

s jó remény némítja a jajt:

Nem! Rabok tovább nem leszünk!

És: Isten áldd meg a magyart!


Bartis Ferenc: Utószó

Széttépve és összetörten
Győzelmektől meggyötörten
Már magzatként bajba ölten
Vándor bölcsőtemetőkben -
És mégis élünk

Dobra vernek minden vágyat
Árverezés a vasárnap
Nászunkra is gyászhír támad
Üresek a gyermekágyak -
És mégis élünk

Elvadult a dúlok lelke
Kórót terem tarló mezsgye
Pusztul a föld egyre-egyre
Hull a szikla tenyerünkbe -
És mégis élünk

Fogaskerék futószalag
Egyik elmegy másik marad
Bölcsőnk, sírunk porrá szakad
Zokognak a kövek szavak -
És mégis élünk

Hogyha sírunk: kiröhögnek,
Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek -
És mégis élünk

Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére;
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége… -
És mégis élünk!

 

 

Alföldi Géza – Pesti gyerekek

Pesti gyerekek
Mondjátok rám, hogy bolond vagyok,
átkozzatok ki, vagy nevessetek,
kimondom én, ha száz halál jár érte,
töviskorona hull az igazság fejére:
hősök vagytok pesti magyar gyerekek!

Magyarok, ti, akik az ifjúság hitében
ott álltatok ezer halállal szemben
Pest utcáin, Buda romjai között,
míg bomba bömbölt a romváros fölött:
a haza hitében rendíthetetlen.

Tizenhat évesek, fiúk és lányok,
katonák, asszonyok, németek, magyarok,
hogy megállítsátok a szennyes hordát,
megfordítsátok Európa sorsát,
mely halált ordítva ma rátok acsarog!

Szentek vagyok pesti barikádok,
kiégett házak, romba dőlt falak,
mert itt torpant meg kelet szennyes árja,
tüzes esőt, száz halált okádva,
mint annyiszor már Buda fala alatt!

Áldottak vagytok sötét, dohos pincék,
oltárrá szentelt védőitek vére.
Tömegsírok, hol üveges szemekkel,
fegyver agyára ráfagyott kezekkel
hullottak ezrek az anyaföld ölére.

Áldottak vagytok budapesti kövek,
ti védtétek a harc marok kis népét,
s ti köztetek lángolt fel hősen,
halált megvetve, büszkén, eszelősen
az ezeréves magyar dicsőség!

Hitetlen világ, hajolj meg előttük,
csoda történt itt, Isten tett csodát,
hogy megállítsa a Sátán gőgösségét,
a szép, a jó, az igaz örök végét,
s Isten nevében a magyar katonák.

Felöltöm lelkem ünneplő ruháját,
s bár mondjon mást még egy bomlott tömeg,
szentségtek hírét az égre kiáltom,
sírotokra szórom minden szál virágom,
Pest védői s ti meggyalázott kövek!

S álljon ma felette dicsőítő szobra
a szennynek, az ördög sötét hatalmának,
lent a mélyben új erők gyürkőznek,
új ereje támad a halott erőnek,
s Isten nevében új hajnalfény támad!

Felvirrad még a reggel romra, sírra,
egy világ hull térdre előttetek,
budapesti kiégett házsorok,
s kiket ma sírva hősnek álmodok,
Pest védői, ti magyar gyerekek!

Nézd, a zászló újra leng az ormon!
Halott százezrek arca felragyog!
Megzendül az Isten orgonája,
hogy világgá szórja örök, szent csodára:
ti voltatok a leghűbb magyarok!